A hidegháború-melegekként fent az 50-es években. Az amerikaiak rájöttek, hogy nekik szükségük volt egy harcos/elfogó vadászrepülőgépre hogy védjék meg az ellenséges célokból való hadiflottáját, mint például az ellenséges harcosokat és rakétákat, a szovjet Uniótól. Találkozni a haditengerészet követelményével Fleet Air Defense Fighter Programöt elindították. A követelmény lenni egy rakétarakétaindító állványrepülőgépének rátermett maradni a levegőben az idő egy hosszú időszakáért és tehetségesnek lenni, hogy többszörös fenyegetéseket kivenni bármilyen adott időnél. A F6D-1 és XAAM-10-et kiválasztották de ez hamarosan kudarcnak bizonyulna. Egy alapvető probléma az volt, hogy a mesterség jobbra védtelenné válna, miután minden rakétát elindítottak. Ezt a programot 1960 végén befejezték. Hogy teljesítse a haditengerészet követelményét, a haditengerészetnek néznie kellene máskülönben hol a flottavédőjének. Időközben az US Air Force arra törekedett, hogy felváltsa a F-105 Thunderchiefjét, a haditengerészet vonakodva csatlakozott a légierőhöz hogy alakítsa a TFX programot, (Tactical Fighter Experimental) McNamara alatt van irány. McNamara, egy az " fényes fiatalember " hozott a kormányt JFK által elborzasztotta a karverseny puszta költsége. A szakértő üzleti tudásával elhitte azt, ő tehetséges volna egy egyedüli módszerbe való egyesülő különféle szükségek az minimális költséget valósíthatna meg. Így Commonality politikája megszületett és a haditengerészet tájékozott volt, hogy a rakétája védelmet fegyverzett fel harcos jönne F-111B. fajtájába